Ismeretes, hogy a budai Várban többször ellopták városvédő Pallasz Athéné kezéből a lándzsát. Így történt ez most is, bár átvitt értelemben: ezúttal a Szent György téri egykori Honvéd Főparancsnokság háborúviselt torzója, romja váltott ki heves tiltakozást mind építész berkekben, mind az érdeklődő közönség körében. Történt ugyanis, hogy a Magyar Állam megállapodott a tulajdonos Amerikai Egyesült Államokkal, hogy csereszerződés keretében visszaadják a számukra hasznosíthatatlan romot. (Tudtommal ezért az omladékért - épületnek már aligha nevezhető - és a Táncsics-börtönért az V. kerület Szabadság téri nagykövetségük melletti üres épületeket kapják meg, azok felújítása után.) Mivel a terület turisztikailag is reprezentatív területen fekszik, rögtön megindult az ötletelés: mit tudunk kezdeni a műemlékké nyilvánított rommal? Építésztársadalmunk krémje fogott bele a lázas tervezgetésbe és újratervezgetésbe, főleg mivel időközben a felújítás bekerült a budai Vár rehabilitációját célzó kiemelt EU-s projektbe...
Azóta egyre több és több terv készül el, borzolva majd' mindenki idegeit, aki kapcsolatba kerül velük. Álljon itt bizonyítékul a legújabb őrület:
Nem csoda hát, hogy amikor végeztem egy kisebb "közvéleménykutatást" a hozzám hasonló laikusok közt - értsd: mi, akik mindennapjaink során éljük, használjuk a várost és nem sok közünk van az épülettervezéshez - a fenti tervek bármelyikét megmutatva egészen hasonló eredményt kaptam: elhúzták a szájukat és vagy azt kérdezték, hogy "ennél jobbat nem lehetett volna kitalálni - pláne pont a Várba?" vagy pedig azt: "miért nem építik vissza olyanra, amilyen volt?" Ami pedig megdöbbentő, hogy azóta neves építészek szájából is elhangzott a vélemény: a rengeteg szellemi salakanyag papírraböfögése helyett miért nem építjük újjá a háború miatt elpusztult eredeti épületet...?! A kérdésfelvetés azért is mondható jogosnak, mert a jelenlegi romok építészeti színvonalát már többen kritizálták, mondván: az eredeti épület egészéhez képest teljesen semmitmondó, szinte felhasználhatatlan kiindulópontként modern tervekhez. (Ebből adódott a másik álláspont: akkor miért nem bontjuk el azt is, ami megmaradt? - erre még majd visszatérünk.)
Ez egy nagyon ingoványos terület innentől, ugyanis az európai műemlékvédelem egyik alapelve, hogy nem hamisítunk: vagyis hiába pusztul el egy műemlék, azt az eredeti állapotába nem szabad visszaépíteni. Ez alól - persze, mint minden szabály alól - vannak kivételek, amire Varsót vagy Drezdát szokás példának felhozni - ám ott a háborús pusztítás miatt egész negyedeket kellett újraépíteni, aminek az elvesztése lássuk be, sokkal nagyobb trauma egy város életében, mint egyetlen (akármilyen szép) épületé. Márpedig vitathatalan, hogy Kallina Mór annak idején még értette a mesterségét:
Valószínűleg éppen a projektre kapott EU támogatás kerülne veszélybe (nem beszélve a magyar műemlékvédelem drasztikus nemzetközi presztízsveszteségéről!), ha most bivalyerős indok nélkül áthágjuk ezt a kötelező érvényű szabályt - és én nem látom ezt az indokot. Még azt sem tartom elég jó érvnek, hogy az építészeink nem tudnak mit kezdeni a jelenlegi szituációval - ezt inkább talán szánalmasnak hívhatnánk, hisz nem ez az első eset. Fáj a szívem, amikor azt írom, hogy a jelenlegi helyzetet látva azzal járnánk a legjobban, ha elbontanánk a ma még álló falakat és helyükre egy visszafogott, csendes emlékművet emelnénk - egyfajta sírkövet a rom rágravírozott körvonalaival, hozzátéve: "A XXI. század eleji impotens magyar építészet áldozata. Budapest közönsége saját halottjának tekinti."
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése