2007-ben kezdődött, egy tervpályázattal. Majd folytatódott az eredményhirdetéssel és egy kiállítással a Magyar Építőművészek Szövetségében. Ennek a megnyitóján volt szerencsém részt venni, itt kaptam azokat a maradandó élményeket, ami miatt azóta nem hagy nyugodni a téma.
Kezdetben össze voltunk zárva: a tervezők, a terveket bemutató építész (a zsűri egyik tagja) és az érdeklődők. Mi, akik mindössze a város ügyei iránt érdeklődők kíváncsiságától hajtva látogattunk el az eseményre nem voltunk túl sokan, arányaiban legalábbis nyomasztó fölényt mutattak a szakmabeliek. Érdekes, hogy szerintem az építészek általában félreértelmezik a vizuális nevelés fogalmát. Egyre inkább egyirányú és diktatórikusabb a folyamat: „Te! Aki a városban élsz: akarod vagy sem, ez a trendi, ez a tuti, ezt kapod. Szokj hozzá!” A magam részéről én ezt nem tartom nevelésnek, mert ahhoz szükség volna valamiféle feedbackre a ’nevelés’ elszenvedői felől. (Nem is beszélve ezen visszajelzések figyelembevételéről – vagyis az agresszív arrogancia helyett egyfajta alázatra a közönség felé.)
Most is ez történt, így aztán az egész rendezvény olyan volt, mint egy agymosás: „Bejött néhány terv, ezek közt voltak kevésbé érdekesek és teljesen érdektelenek; de volt egy a sok közül, ami világrengető módon új és érdekes és innovatív – ezért ezt mindenképpen szeretnénk ott látni, a Duna partján. Sajnos a megrendelő teljességgel laikus és rosszindulatú: nem műértő, nem szakember, így aztán nem ért a szálloda- és épülettervezéshez. Csupán ezért nem oszthattunk ki első díjat, amiért építészkollegánk elnézését kérjük – megérdemelte volna!”
A terveket a megnyitót megelőzően társammal már végigborzongtuk – volt olyan köztük, ami egy alapos újragondolás után és néhány felső szint elhagyásával nem is nézett volna ki rosszul - lásd alább:
...így kínunkban már éppen a távozáson gondolkoztunk, amikor megérkezett a felmentő sereg: belépett a megrendelő, a pályázat kiírója! Pillanatnyi néma csend az építészek körében, majd síri hangon felkonferálták az újonnan érkezettet. Tudták, mitől tartanak: jött a feketeleves. Bemutatkozásában a megrendelő elmondta, hogy ő amióta az eszét tudja, utazik, különféle hotelekben száll meg – már egy jó ideje a munkájából kifolyólag. Így aztán elérkezettnek látta az időt, hogy egy izgalmas helyen telket vegyen és megpróbálja elindítani saját hoteljét. Így talált rá a Clark Ádám téri foghíjra, ami méretéből adódóan kevésbé, de Duna-parti fekvéséből kifolyólag annál inkább alkalmas lehet egy szálloda felépítésére. Ezért írt ki nyílt és nyilvános pályázatot, ám azt kikötötte a kiírásban, hogy egy minden tekintetben megépíthető épület a cél és semmiképpen sem ötletpályázatot hirdetett: az első díjas ugyanis – zsíros és bőséges anyagi javak mellett – a megépítés jutalmában részesül! A zsűriben neves építészek mellett ő maga is ott ült – az első véleményezésekkor éppen a megépíthetetlensége miatt támadta is a későbbi legjobbnak ítélt tervet. Sajnos a végső rangsoroláson külföldi elfoglaltsága miatt nem tudott ott lenni. Így arról is külföldön értesült, hogy a zsűri többi tagja egyöntetűen megszavazta első díjazottnak az ominózus aranykockát. Hosszas utánajárás és veszekedés után is csak annyit sikerült elérnie, hogy amely tervet a zsűri első díjban részesített volna, visszaminősítsék második helyezettnek. Így legalább nincs kötelezve, hogy megépítse – persze így is benne maradt az érzés, hogy a pályázatra elkülönített összeg ablakon kidobott pénz. Persze a legjobbnak ítélt pályázónál például egyáltalán nem lehet ablakról beszélni… (Lásd: a kezdőképet!) Az épület ugyanis nagyon cseles: ablak nincsen rajta, hanem száloptikán keresztül hozta volna be a csodálatos panorámát a szobákba. Ez a camera obscura megoldás volt, amin a legtöbb zsűritag elolvadt, ami a terv csimborasszója: „Mi a fenének engednénk be a természetes panorámát éppen a Duna-parton egy hotelbe, amelyet majdnem minden vendég a fekvése miatt választ?! Egy zseniális ötlettel kizárunk mindent, amiért jöttek és megadjuk nekik valahogy teljesen másképp, valami különleges(en ésszerűtlen – a szerk.) megoldással.”
Ami azonban az építészeknek a kreativitás netovábbja, nem biztos hogy a nagyközönség vagy a beruházó tetszését is elnyeri. Jelen esetben a megrendelő gyomra nem vette be – a miénk sem. Mint ahogy kifogásolta még a ’különleges’ megoldással kapcsolatban, hogy ködös, szmogos, hóeséses időben a kivetített panoráma nem adja vissza az eredeti képet és annak hangulatát, valamint a költségvonzata is igen tetemes (a Zeiss lencsék legyártatása szinte többe került volna, mint a beruházás többi eleme együttvéve). Az épület környezetbe való illeszkedése is hagy maga után kívánnivalókat, valamint hotelnél teljesen ésszerűtlen megoldással a konyha lekerült az alagsorba, miközben az étterem fent van a legfelső szinten – vagyis a főzésszag minden igyekezet ellenére terjengeni fog az alsóbb szinteken (tehát például a recepciónál is). „Ilyen, amikor olyan próbál hotelt tervezni, akinek semmi köze ehhez az életformához és nem ért belőle semmit” – állapította meg a tervről a megrendelő. Bátorkodtam egy rövid – de a bemutatott tervekkel szemben cseppet sem ironikusnak szánt ;-) – párbeszédben indítványozni, hogy a kis alapterületre tekintettel sokkal gazdaságosabb lenne a japán kapszulahotelek mintájára megépíteni egy épületet, ahol minden kapszula a Dunára nézne és egy-egy lencse lenne a lezárásuk, amik megfelelőképpen csiszolva az elérhető teljes budapesti látványt befogná. Így ebben a hotelben lehetne a világon a legnagyobb az egy vendégre jutó panoráma mennyisége – talán még díjat is megérne…! ;-)
Különben egy tanulmány volt a jelenlévő foghíj-gyilkos, tervelkövető arckifejezése végig a megnyitó alatt: mind az önelégedettség és önteltség, amikor a társak dicsérték munkáját; mind pedig lesajnálás és világkiábrándultság, amikor megérkezett a telektulajdonos és előadta az álláspontját…
S hogy mit hoz a Clark Ádám tér ügyében a jövő? Tervek, tervek, és újabb tervek – és teljes bizonytalanság a megvalósítással kapcsolatban. Íme egy újkeletű példa:
P.s.: A ki nem mondott kérdés/probléma alapján az már egy teljesen másik – de nagyon aktuális – téma lenne, hogy vajon mennyire szerencsés, ha az építészet kiszolgálja a megrendelőket, beruházókat? Ha a saját gondolatok helyett adott esetben csak a tőke és a sznobizmus tükre – ily módon egyfajta kordokumentum persze…
Bejegyzések
